Gokito

Kilenc éve kezdődött egy rókával.

Az első japán utamon, a kiotói Fushimi Inari Taisha伏見稲荷大社 (itt található: Fushimi Inari Taisha ) környékén vettem egy kis rókaplüsst. Rókuci azóta valahogy észrevétlenül sokkal több lett egy egyszerű szuvenírnél. Bár rengeteg helyen járt, ebben van egy kis csalás: az elmúlt évek nagy részében szinte ki sem költözött a Borából. Többnyire a visszapillantó környékéről figyelte az utat, afféle saját kis utazó őrzőként. Így viszont oda ment, ahová az autó is, és végül meglepően sok helyre eljutott velem.

Talán pont emiatt alakult ki bennem az az érzés is, hogy egyszer szeretnék valamilyen shintō神道 áldást kérni rá. Nem azért, mert egy plüssállatnak a shintō神道 szerint „szüksége volna” ilyesmire; egyszerűen kilenc év közös utazás után nekem volt jelentése.

Már tavaly szerettem volna megtenni, csakhogy Rókuci bent maradt az autóban, én pedig csak a reptéren jöttem rá, hogy abból a tervből, amelynek ő lett volna a főszereplője, sikerült pont őt kihagynom. Utólag nehéz nem egy kicsit sorsszerűnek éreznem ezt.

Miért pont a Shinmei-Hikawa?

(Shinmei-Hikawa Jinja)

Ugyanezen az utazáson Tokióban részt vettünk a Nakano Yayoi-chō弥生町 városrészében található Shinmei-Hikawa Jinja神明氷川神社 (itt található: Shinmei-Hikawa Jinja ) évvégi Ōharae-shiki大祓式 szertartásán.

Az Ōharae大祓 a shintō神道 egyik nagy megtisztulási rítusa. A hagyományos gondolat szerint az ember idővel különféle tisztátalanságokat és rossz hatásokat hordozhat magával, az Ōharae大祓 pedig ezek rituális eltávolítására szolgál. Legismertebb alkalmai az év első felének végéhez, illetve az év végéhez kötődnek. A régi omamori御守 és ofuda御札 visszavitele, majd rituális elégetése szintén gyakran az évváltás körüli szentélyi szokásokhoz kapcsolódik, de ez nem magának az Ōharae大祓 rítusnak kötelező eleme.

Mi eközben ott álltunk külföldiként, a csapat nagyobbik fele japánul se tudott, és őszintén szólva sokszor azt se tudtuk pontosan, mit mikor kell csinálnunk. Mégsem éreztették velünk egyetlen pillanatig sem, hogy útban lennénk vagy ne tartoznánk oda. A papok és a helyiek segítettek, megmutatták, mikor hová kell állni és mit kell tenni, és teljes természetességgel bevontak minket abba, ami alapvetően egy helyi közösség vallási eseménye volt.

Ez sokkal jobban megmaradt bennem, mint vártam. Nem egy híres turistalátványosság élménye volt, nem az az érzés, hogy „ezt is kipipáltuk Japánban”, hanem egyszerűen az, hogy egy olyan helyen, ahol mi voltunk a világukat alig ismerő külföldiek, kedvesen és befogadóan bántak velünk.

Amikor idén ismét előkerült, hogy Rókucit tényleg szeretném elvinni egy személyes szertartásra, ezért már tudtam, hová akarok menni. Persze a kézenfekvő választás a Fushimi Inari Taisha伏見稲荷大社 lett volna: róka, Inari, ráadásul Rókucit kilenc éve ott vettem. Ennél logikusabb párosítást nehéz elképzelni. Fushimi Inari lett volna a logikus választás. A Shinmei-Hikawa viszont az én választásom volt.

Ettől még idén, Tokió előtt visszavittem Rókucit Fushimi Inariba is. Ezúttal nem maradt a kocsiban, sőt már vele volt az új, fehér rókatesó is, aki később az RX-8-ban kap majd állandó helyet.

Az Inari-hegy kevésbé turistás ösvényein bóklászva, a Kōbō-ga-taki弘法ヶ滝 környékén találtunk egy régi o-tsukaお塚 imahelyet. Az Inari-hegyen rengeteg ilyen kőemlék található. Az o-tsukaお塚 nem feltétlenül különálló kis szentély a szó megszokott értelmében: sokat közülük hívek állítottak, és az általuk tisztelt Inari-istenség egyedi nevét vésték rájuk. Az Inari-hegy ezért nemcsak a híres torii-folyosókból és a főszentélyből áll, hanem számtalan kisebb, személyesebb imahelyből is.

Hogy annak, amelyikhez mi odaértünk, pontosan mi a saját neve, azt nem tudom. Nem is kerestem előre; egyszerűen arra mentem, amerre éppen jónak éreztem. Két öreg kőróka állt az imahely két oldalán. Rókucit és a fehér tesóját leültettem közéjük, tettem egy kis pénzfelajánlást, majd két meghajlás, két taps és az ima után még egyszer meghajoltam.

A fejemben a két kőróka afféle „fejpénzt” kapott: vigyétek el a kívánságomat Inarinak. Ez persze nem hivatalos shintō神道 terminológia. A rókák ugyanis nem maguk Inari istenségei, hanem Inari Ōkami稲荷大神 kenzoku眷属jai, vagyis az istenség kísérői, szolgálói és hírnökei. Nekem viszont ott nem vallástudományi pontosság kellett. Kilenc év után Rókuci visszatért oda, ahonnan elindult, bemutatta az új tesót, a helyi rókák kaptak egy kis „megbízási díjat”, aztán mentünk tovább Tokióba.

Mi történik egy gokitō során?

Előrebocsátom, hogy a szentély épületén belül határozottan nem éreztem volna helyénvalónak fényképezni, a japán szentélyek belső, szakrális tereiben pedig egyébként is gyakran korlátozzák a fotózást. Ezért az alábbi, magyarázó képeket külső forrásokból kerestem ki, hogy könnyebb legyen elképzelni az egyes eszközöket és mozzanatokat.

Amit a Shinmei-Hikawa Jinja神明氷川神社 szentélyben kértem, japánul gokitōご祈祷. Ez jóval formálisabb annál, mint amikor az ember egy hétköznapi látogatás során megáll a szentély előtt, felajánl néhány érmét, meghajol, tapsol és maga mondja el a kérését. A gokitōご祈祷 során a pap vezeti a rítust, és a résztvevő konkrét kérését is a kami神 elé viszi.

Ehhez először egy jelentkezési lapot kellett kitöltenem a nevemmel, a lakcímemmel, a kért áldásokkal és a felajánlás összegével. Az ilyen alkalomhoz kapcsolódó pénzbeli felajánlás egyik gyakori neve hatsuhoryō初穂料. A kifejezés eredete az „első terméshez” kötődik: egykor az év első rizsét és más terményeit ajánlották fel az istenségeknek, ennek mai megfelelője gyakran pénz.

Az én kéréseim között szerepelt a kōtsū anzen交通安全, vagyis a közlekedésbiztonság is. Ez Rókuci esetében nem véletlen választás: kilenc éve szinte mindig a Borában utazik velem, a visszapillantó környékéről „vigyázva” az utakra. Ha már ő a kocsi kis útitársa és jelképes őrzője, szerettem volna, ha ezt a munkakört némi támogatással folytathatja.

Miután leadtam a papírt, a pap megkért, hogy várjak odakint. Amikor később behívott a haiden拝殿 épületébe, a mögötte lévő, belsőbb teret egy leengedett bambuszredőny választotta el attól a résztől, ahol én ültem. Ez egy misu御簾, egy hagyományos bambuszredőny, amely vallási és udvari környezetben egyaránt megjelenik. Itt különösen erősen érzékeltette a határt a számomra hozzáférhető tér és a szentély belsőbb része között.

Rókucit ekkor egy magasított, talpas szertartási tálcára, egy sanbō三方ra kellett helyeznem. Ilyen tálcákra különféle felajánlásokat, szentélyi tárgyakat és rituális kellékeket helyeznek.

(sanbō三方 | forrás: togenenterprises.com)

Mellé került egy sakaki榊ág is. A sakaki榊 egy örökzöld növény, amelynek fontos szerepe van a shintō神道 szertartásokban; ebből készülhet például a tamagushi玉串, az a felajánlás, amelyet később maga a résztvevő helyez el az istenség előtt.

A pap ezután ismét megkért, hogy várjak. Elment átöltözni, és nagyjából negyedóra múlva már türkiz színű szertartási ruhában és hagyományos papi fejfedőben tért vissza. Egy másik sanbō三方ra közben egy papírzacskó került – akkor még nem tudtam, hogy abban lesznek azok a dolgok, amelyeket a végén hazavihetek.

Néhányszor meghajolt felém, majd a belső tér irányába, aztán jelezte, hogy megszólaltatja a taikót. Az első ütés még szinte csak jelzés volt, a következőtől viszont beleremegett az egész épület. Ezután sok kisebb ütés jött, egyre halkabban. Nekem olyan volt, mintha egy vihar lassan elülne és távolodna.

A szertartás kezdetét jelző ilyen dobszót gōko号鼓 néven említik. Nem egyszerű zenei effekt: elválasztja a hétköznapi pillanatot attól, ami utána következik. Nálam legalábbis pontosan ezt tette. Néhány perccel korábban még egy kis tokiói szentélyben ültem egy plüssrókával; a taiko után viszont teljesen megváltozott a hely hangulata.

A pap mondott néhány szót, amit már nem sikerült teljes egészében megértenem, majd elővett a ruhájából egy apró távirányítót. Igen. Távirányítót. Megnyomta a gombot, a misu御簾 lassan felnyílt, és szinte ezzel egy időben szertartási zene indult el a hangszórókból.

Hogy pontosan milyen zene szólt, azt nem merném biztosan kijelenteni. Japán szentélyi szertartásokon gagaku雅楽 jellegű zene is megjelenhet, de én ott érthető módon nem zenei elemzést végeztem. Arra viszont nagyon jól emlékszem, mennyire természetesen fért meg egymás mellett a hagyományos papi ruha, a bambuszredőny, a rituális zene és a kis távirányító.

Ezután előkerült az egyik legismertebb shintō神道 rituális eszköz, az ōnusa大幣. A pálcához fehér papírcsíkok kapcsolódnak, a pap pedig megtisztító mozdulatokat végez vele a résztvevők vagy a rítushoz tartozó tárgyak fölött. Megkért, hogy hajtsam le a fejemet, majd először Rókucit, aztán engem tisztított meg vele.

(az ōnusa大幣 például járművek megtisztítására is használható | forrás: Wikimedia)

Ez a shubatsu修祓, vagyis a rituális megtisztítás része. A tisztaság központi gondolat a shintō神道 rítusaiban, ezért a fontosabb szertartási mozzanatokat rendszerint megtisztítás előzi meg. Rókuci ezen a ponton már egyértelműen nem egyszerűen „ott ült mellettem”: a pap őt is külön bevonta a rítusba.

Ezután a belső térből előhozott egy másik eszközt is, amelyen aranyszínű shide紙垂 volt. Ez nagy valószínűséggel egy kinpei金幣 lehetett. A kinpei金幣 különböző szentélyi hagyományokban megtisztító vagy az áldást közvetítő rítusok részeként jelenhet meg, de a Shinmei-Hikawa saját szertartásrendjében használt pontos elnevezést nem találtam publikálva, ezért ezt inkább valószínű azonosításként kezelem. A pap ezzel is végzett rajtunk egy rituális mozzanatot, majd fogta a két tálcát – az egyiken Rókucival, a másikon a később nekem szánt zacskóval –, és bevitte őket a belsőbb térbe. Ezen a ponton számomra már semmi kétség nem maradt: Rókuci valóban részt vett a gokitōご祈祷 szertartáson.

(kinpei金幣 | forrás: yahoo.co.jp)

Ezután következett a norito祝詞, a kami神 felé elmondott formális shintō神道 szertartási szöveg. Hagyományos nyelvezete van, és egy személyes gokitōご祈祷 során a résztvevő adatai és konkrét kérései is megjelenhetnek benne.

Egyszer csak meghallottam a saját nevemet. Aztán a lakóhelyemét is. Valahol Tokió egyik lakónegyedében, egy kis szentély belsejében egy japán pap éppen egy magyar ember nevét és egy magyar település nevét mondta ki a rituális szöveg részeként. Kívülről talán nem hangzik különlegesnek, ott ülve viszont nagyon személyes pillanat volt. Az a papír, amelyre odakint felírtam a nevemet és a címemet, hirtelen már nem egyszerű adminisztrációnak tűnt: hallottam, ahogy a rajta lévő adatok bekerülnek a szertartásba.

A norito祝詞 után a pap odahívott, és előkerült a korábban Rókuci mellé helyezett sakaki榊ág. Ez lett az én tamagushi玉串 felajánlásom; a felajánlás aktusának neve tamagushi hōten玉串奉奠. A tamagushi玉串t a résztvevő maga veszi kézbe, megfelelő módon megfordítja, majd elhelyezi az erre szolgáló asztalkán.

A pap valószínűleg rögtön látta, hogy ezt nem minden hétvégén csinálom, ezért vágott magának is egy kis ágat. A sajátján mutatta meg, hogyan fogjam, hogyan fordítsam meg és milyen helyzetben tegyem le. Ez az apró gesztus valahogy nagyon jól összefoglalta azt, amiért eleve vissza akartam jönni ide: nem feltételezte, hogy tudom, és abból sem csinált ügyet, hogy nem tudom. Egyszerűen megmutatta.

Miután letettem a tamagushi玉串t, következett a legtöbb japán szentélyből ismerős imaforma: két meghajlás, két taps, majd még egy meghajlás – nirei nihakushu ichirei二礼二拍手一礼.

(tamagushi hōten玉串奉奠 | forrás: negainomiya.com)

„Most újra találkoztok”

A szertartás vége felé a pap ismét kihozta a tálcákat. Először egy kis csészealjat adott, amelybe szakét töltött. Ez az omiki御神酒, vagyis a rituális felajánláshoz kapcsolódó szaké.

A szaké régóta része a shintō神道 felajánlások világának. A kami神 elé helyezett ételt és italt shinsen神饌 néven is említik, a szertartás után pedig az ezekből való részesedés az ember és az istenség közötti kapcsolat egyik kifejezése lehet. Ehhez kapcsolódik a naorai直会 hagyománya is, vagyis a rítust követő közös vagy jelképes étkezés.

Az én esetemben ez meglehetősen egyszerű volt: kaptam egy adag szakét. Körülbelül a felét hörpintettem ki, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, mennyit illik egyszerre meginni.

Ezután a pap odahozta a Rókucit tartó sanbō三方t. A pontos japán mondatot már nem tudom szó szerint felidézni, de valami olyasmit mondott, hogy most újra találkozunk. Aztán felém nyújtotta a tálcát Rókucival, mintha a szertartás végén hivatalosan is visszaadná.

Talán ez lett az egész gokitōご祈祷 egyik legkedvesebb pillanata.

Mit vittem haza?

A másik tálcán lévő zacskót is megkaptam. A legfontosabb tárgy benne egy névre szóló ofuda御札 volt. Az ofuda御札 a szentélyből kapott szakrális tárgy, amely az istenség oltalmához, illetve az adott alkalommal kért áldáshoz kapcsolódik. Nem egyszerű emléktárgy vagy dekoráció: hagyományosan tiszta, lehetőleg magasabb helyen tartják.

Az enyémen jól olvasható a kōtsū anzen交通安全, vagyis a közlekedésbiztonság, valamint a shingan jōju心願成就, a szívbéli kívánság beteljesülése. A névre szóló részen még a „MÁTE DÁVID 殿” felirat is szerepel.

A közlekedésbiztonsági kérésnek Rókuci miatt külön jelentősége van. Kilenc éve utazik a Borában, a visszapillantó környékéről figyelve az utat, és a fejemben mindig is volt benne egy kis „vigyázz ránk” szerep. Így ez nem egy véletlenszerűen kipipált tétel volt az űrlapon, hanem inkább a kilencéves munkaköri leírás hivatalosítása.

A zacskóban volt egy lila omamori御守 is. Az omamori御守 talán az egyik legismertebb japán szentélyi tárgy: egy kis textiltasak, amelyet rendszerint magánál hord az ember, táskába tesz, autóban tart vagy más olyan helyre rak, ahol szeretné az adott oltalmat maga mellett tudni. A tasakot hagyományosan nem bontják ki.

Emellett kaptam a szentély saját komainu mamori狛犬守 matricáiból is. A komainu狛犬 a szentélyek előtt gyakran párban álló őrző lény, a Shinmei-Hikawa matricáin pedig a josai shōfuku除災招福 gondolata jelenik meg: a bajok elhárítása és a jó szerencse bevonzása.

A vallási tárgyak mellé meglepően hétköznapi dolgok is kerültek: egy kis üveg szaké, wakame és furikake. Elsőre talán furcsán hangzik, hogy az ember egy szentélyi szertartás után egy csomag algával távozik, de ez jól illeszkedik az osagariお下がり gondolatához. Az osagariお下がり olyan dolog, amelyet a kami神 számára tett felajánlás után kapnak vissza vagy osztanak szét. Azt viszont nem tudom biztosan, hogy a zacskóban kapott minden egyes étel ténylegesen az oltár előtt járt-e, ezért ezt inkább a hagyományhoz kapcsolódó háttérként érdemes érteni.

A szent és a hétköznapi itt nem feltétlenül két külön világ. Néha a vallási élmény hazajön veled egy zacskó wakame formájában.

A csomag egyik különös mellékszála egy Otokoyama szakéról szóló tájékoztató volt. A hazavihető kis üveg viszont nem Otokoyama volt, ezért elképzelhető, hogy a helyben felszolgált omiki御神酒 származott tőlük – ezt azonban nem tudom biztosan. Az egész azért különösen vicces, mert egy évvel korábban Hokkaidōn magában az Otokoyamában is jártam, néhány nappal később pedig már a Shinmei-Hikawa Ōharae-shiki大祓式 szertartásán álltam. Egy év múlva visszatértem gokitōご祈祷ra, és valahogy megint előkerült az Otokoyama. Vannak mellékküldetések, amelyek egyszerűen nem akarnak véget érni.

Kilenc évvel később

Fushimi Inari Taisha伏見稲荷大社 Rókuci történetének kezdete. Idén, kilenc év után vissza is vittem oda: leült a kőrókák közé az új tesójával, a helyi rókák kaptak egy kis „fejpénzt”, hogy vigyék tovább a kívánságomat Inari Ōkami稲荷大神 felé, és ezzel számomra bezárult egy kör.

De a Shinmei-Hikawa Jinja神明氷川神社 volt az a hely, ahol egy évvel korábban idegenként úgy bántak velünk, hogy egyáltalán nem éreztük magunkat idegennek. Amikor valami ennyire személyes dolgot szerettem volna tenni, nem a leghíresebb vagy a legkézenfekvőbb helyre akartam menni, hanem oda, ahol egyszer már azt éreztem, hogy szívesen látnak.

Talán ezért örülök egy kicsit annak is, hogy tavaly Rókuci véletlenül bent maradt az autóban. Ha akkor minden a terv szerint történik, lehet, hogy Hokkaidōn vagy Tokió egy másik szentélyében kötünk ki. Ehelyett közben megismertem a Shinmei-Hikawát, és egy évvel később már tudtam, hogy ide szeretnék visszatérni vele.

Rókuci először visszament oda, ahonnan kilenc éve elindult. Aztán Tokióban belépett velem abba a kis szentélybe, amely egy évvel korábban ennyire megmaradt bennem. Felkerült egy sanbō三方ra, megszólalt a taiko, felnyílt a misu御簾, az ōnusa大幣 alatt mindketten megtisztultunk. A norito祝詞 során elhangzott a nevem és a lakóhelyem, felajánlottam a tamagushi玉串t, aztán ittam az omiki御神酒ből.

Végül a pap ismét felém nyújtotta Rókucit.

Valami olyasmit mondott: most újra találkozunk.

Kilenc évvel azután, hogy először hazahoztam Japánból.