Panko morzsa
A II. világháborúban a harctéri adottságok miatt a japán katonák nem igazán fértek hozzá sütőkhöz, így nem igazán tudtak hagyományos módon kenyeret készíteni. Szerencsére a leleményesség segített nekik áthidalni ezt a problémát. Harckocsiból ugyanis sok volt nekik, a tankokban pedig elég nagy akkumulátorok dolgoztak. Ezért a tésztát két fémlap közé tették, és erre a két fémlapra kötötték rá az áramforrást, aminek eredményeképpen megsült a tészta, méghozzá a szokottól eltérően egyfajta héj nélküli kenyeret eredményezve. Ezt később továbbfejlesztették, a tésztát többször kelesztették, mint a hagyományos kenyértésztát, ezáltal egy sokkal könnyedebb, levegősebb kenyeret létrehozva. Ezt megszárítva és megőrölve nem apró szemcséjű zsemlemorzsa keletkezik, hanem forgácsszerű morzsa, azaz a pankoパン粉 ("pan" mint kenyér, és "ko" mint por, morzsa). A textúrája könnyedebb és roppanósabb a normál panírmorzsánál. További előnye, hogy mivel nagyobb és szárazabb szemcsékből áll, az olajat sem szívja annyira magába, valamint a minőségét is tovább megőrzi. Amennyiben valamelyik ételünkbe szeretnénk kis roppanósságot csempészni, a panko egy igen kiváló választás. Japánban a legtöbb rántott ételben megtalálható, gondoljunk csak a bármelyik katsu-re (tonkatsu, menchi katsu), torpedórákokra, vagy korokke-ra (japán krokett). A tonkatsu-t jómagam úgy szoktam elkészíteni, hogy a panírozáshoz használt panko morzsát kis olivaolajon előre megpirítom, és a kész husikat már nem olajban, hanem sütőben, rácson sütöm meg, így egyáltalán nem lesz olajos a végeredmény.