2017-ben itt szálltam meg az első japán utamon – és teljesen más volt.

A Chūō Line sínjei alatt apró elektronikai boltok sorakoztak. Olyan helyek, ahol poros dobozok mélyén még bontatlan elektroncsövek lapultak, mintha a Shōwa-korszak ott felejtette volna őket. Anime szólt minden irányból, a használt játékboltok polcai roskadoztak a retro konzoloktól, és minden második emeleten valamilyen maid café bújt meg.

Hétvégente lezárták a főutat az autók elől, és az egész környék olyan volt, mint egy neonfényes fesztivál. Zsebkendőt osztogató maidek, játéktermekből kiszűrődő hangok, a darus játékok csilingelése, reklámok, dallamok és az az érzés, hogy Akihabarában tényleg bármit meg lehet találni.

Pedig eredetileg nem az anime miatt lett híres:
A világháború után rádióalkatrész-feketepiacból nőtte ki magát, majd Japán elektronikai központja lett, innen jön az „Electric Town” név. Később a gépek, játékok és anime fokozatosan átvette a helyét – és Akihabara a világ egyik legismertebb otaku-negyedévé vált.

Sokaknak Akihabara egyszerűen csak animeboltok és figurák. Nekem viszont mindig kicsit olyan marad, mint egy időgép.

Talán ezért működött olyan jól itt a Steins;Gate is: nem csak hátternek használta – megőrzött egy korszakot. A zsúfolt utcákat, a neonokat, a rádióalkatrészes boltokat, és azt az érzést, hogy Akihabarában egyszerre volt jelen a múlt és a jövő.
Később, ahogy többször jártam Japánban, egyre több helyszínt ismertem fel: Love Live, játékok, sorozatok… Akihabara már nem csak városrész lett, hanem olyan utcák gyűjteménye, amiket a képernyőről már ismertem.

Ma is ikonikus hely, de sok minden megváltozott.

A legendás játéktermek egy része bezárt, a régi kis elektronikai boltok közül sok eltűnt, és az egész környék modernebb, rendezettebb… talán egy kicsit sterilebbnek érződik.

De talán minden generációnak megvan a saját „igazi” Akihabarája.

Nekem ez marad:
a Chūō Line alatti boltok, a hétvégi lezárt utak, a neonok, és az az érzés, amikor először jártam ott – és úgy éreztem, megérkeztem Japánba. 🇯🇵