Japán egy olyan világ, amely gyakran törekedik a tökéletességre és a precizitásra. Mégis él náluk egy koncepció, mely szerint a tökéletlenséget is meg kell becsülni, hiszen abban is rejlik szépség. Ez nem csupán egy esztétikai koncepció, hanem egy életmód, amely mélyen gyökerezik a kultúrában és a filozófiában. A zen-buddhizmusból és a hagyományos teaszertartásokból származó wabi-sabi侘寂 az egyszerűségben, a mulandóságban és a természeti világban rejlő szépséget ünnepli. Arra ösztönöz minket, hogy értékeljük az élet aszimmetrikus, viharvert és szabálytalan aspektusait. Az építészetben gondoljunk csak a tradicionális teaházakra. Ezeknek a dizájnjára az egyszerűség, a rusztikus anyagok használata jellemző. Nyers fa, földes falak, minimalista belső terek mind a nyugalom és a környezettel való harmónia érzetét keltik.

A japánok az összetört cserepeket és porcelánokat gyakran arannyal, vagy ezüsttel összekevert lakkal ragasztják össze, így a törést a tárgy történelmeként kezelik, nem pedig valami elrejtendő dologként. Ez az úgynevezett kintsugi金継ぎ, "arannyal javítás".

A wabi-sabi侘寂 arra emlékeztet bennünket, hogy az idő múlásával kialakuló öregedésben, mállásban és patinában keressük a szépséget, legyen szó egy közkedvelt kerámiatálról, vagy egy viharvert kőösvényről. Arra hív bennünket, hogy a mindennapi életben fellelhető egyszerű örömökért ápoljuk az odafigyelést, az elismerést és a hálát.